15.fejezet - Lilimooo

- Aha. Igen. Az jó lenne. – Syn egész este telefonált. Sőt, ha jobban belegondolok egész nap. – Persze. Neked is!

Lerakta a telefont, megitta a vodkáját és felállt.

- Kimegyek cigizni. – mondta, és ott hagyott.

Nem lett volna semmi bajom ezzel, ha itt vannak a többiek is. Csak, hogy az ünnepek miatt mindenki elment, vagy éppen csomagol, mert elmegy. Azt se tudom, hogy én minek maradtam itt. A legelső géppel New Yorkba kellett volna mennem. A nővérem meghívott, én meg azt mondtam, hogy szerintem nem megyek. Hülye vagyok én?
Felálltam, fogtam a táskám meg a kabátom, és kimentem a bárból. Syn előtte állt, és cigizett. Köszönés nélkül elsétáltam mellette, ő viszont utánam kiáltott.

- Hová mész? – kérdezte.

- Haza. – mondtam, intettem neki, és fogtam egy taxit.

Hazamentem, és bementem a fürdőbe. Lezuhanyoztam, és felvettem egy szaggatott farmert, meg egy piros pólót. Kifésültem a hajam, és egy hajráffal hátrafogtam. A szobámba mentem, és előszedtem a szekrényből az összes ajándékot, és kipakoltam őket az ágyra.. Utána leültem a földre, és csak néztem előre.
Úgy is rég jártam New Yorkban, értelmét pedig nem látom, hogy itt maradjak.
Elővettem a telefonom, és felhívtam Sarat.

- Szia, hugi. – köszönt, hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Szia Sara. – sóhajtottam. – Lenne még egy szabad hely?

- Még is jössz? – nevetett fel. – Ez rád vall, Hannah. Mindent az utolsó pillanatban döntesz el. De nem úgy volt, hogy Synnel leszel?

- Úgy volt, de ő le se szar engem, úgyhogy gondoltam elnézek arra. Úgy is régen voltam.

- Okés. – mosolygott.

- Karenék mennek? – kérdeztem.

- Nem… - mondta Sara. – De most megyek, akkor holnap jössz?

- Délelőtt. – bólintottam, ami fölösleges volt.

- Rendben. – mosolygott. – Szia, puszi!

Kinyomtam, és elraktam a telefonom. Felálltam, megfogtam ez egyik legnagyobb ajándékot, meg egy kisebbet, a táskám, és kimentem a kocsihoz. Los Angelesbe mentem, ott is a külvárosba. Gyorsan vezettem, minél hamarabb oda akartam érni.
Leparkoltam egy kisebb ház elé, de nem mozdultam. Csak hátra dőltem, és lehunytam a szemem. Csak egy óra. Csak ennyi, és haza megyek. Nem fogom mesélni. Csak mosolygok, és semmiségekről beszélgetünk. Azokról, amik nem fontosak. Amik nem lényegesek, és kerüljük azokat a témákat, amik nem illenek a karácsonyhoz.
Felsóhajtottam, és kiszálltam a kocsiból. Kivettem az ajándékokat, és becsöngettem.
Karen nyitott ajtót, és amint meglátott halványan elmosolyodott.

- Hannah! – félre állt. – Gyere be!

- Köszi. – beljebb léptem.

Karen bevezetett a nappaliba, ahol leültem a kanapéra. Ő a konyhába ment, hogy teát főzzön. Az asztalon egy fénykép volt, ami minden egyes itt töltött alkalommal szemet szúrt nekem. Amit mindig próbálok gondosan elkerülni, de sehogy sem sikerül. Felemeltem. A képen a bátyám és Karen volt, terhesen.
Egy ajtónyitódást hallottam, és halk lépteket. A fotót gyorsan visszaraktam a helyére. Jason jött ki a nappaliba. Repülős pizsama volt rajta és álmosan pislogott, de amint meglátott rögtön felébredt.

- Hannah néni! – kiáltotta, és az ölembe ugrott.

- Szia Jason. – megpuszilt és mellém mászott.

- Mit hoztál? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.

- Jason! – Karen visszajött, kezében tálca, rajta pedig a tea. – Nem illik ilyet kérdezni.

- Hagyd csak. – mosolyogtam, és odaadtam neki az ajándékát. – Boldog karácsonyt előre is!

Mosolyogva, lelkesen látott neki a kicsomagoláshoz.

- Nem leszel itthon karácsonykor? – kérdezte Karen, és odaadta a teámat.

- Nem… Inkább meglátogatom Saraékat. – mondtam, és beleittam. – Ti is eljöhetnétek.

- Inkább, most itthon maradunk… - mosolygott halványan.

- Oké… - elbambulva figyeltem Jasont, amint letépi az ajándékáról a csomagolópapírt, és csillogó szemmel nézi a star warsos legot.

Elképzeltem, hogy milyen lesz majd az élete. Milyen lesz apa nélkül felnőnie. Hogy csak azokon a történeteken keresztül ismeri meg a bátyámat, az apját, amiket mesélnek neki. Amik arról szólnak, hogy milyen volt gyerekként, hogy miket csináltunk régebben, hogy ő mindig ott volt velem és a nővéremmel, hogy milyen hős tetteket vitt véghez, hogy mennyire boldog volt, mikor először a kezében tarthatja a fiát. Arról viszont még sose beszéltem neki, hogy milyen volt az utolsó találkozás. Hogy mi reménykedtünk, ő meg csak nyugtatott minket, pedig tudta, hogy nem tér haza.

- Hannah néni, ma is mesélsz? – kérdezte Jason, és visszamászott mellém a kanapéra.

Szólásra nyitottam a számat, de aztán csak megráztam a fejem és felálltam. Ennyit az egy óráról… Nyomtam egy puszit Jason arcára és gyorsan elköszöntem Karentől is. Nem bírtam tovább maradni. Az utat a kocsimig szinte futva tettem meg. Amint bevágódtam az autóba elindultam, automatikusan hazafelé indultam.
Gondoltam, hogy benézek Synhez, hogy otthon van-e már, hogy mennyire cseszte szét magát, de meggondoltam magam. Ha ő nem foglalkozik velem, akkor én minek töröm magam?! Biztos talált valami jobb elfoglaltságot, mondjuk a változatosság kedvéért egy barnát.

Ahogy hazaértem, előszedtem a szekrényem mélyéről az egyik bőröndöm, és elpakoltam a szükséges cuccokat, meg az ajándékokat.
Bekapcsoltam a hifit, nem is figyelve, hogy milyen CD van benne, pizsama gyanánt felvettem egy rövid gatyát meg egy Green Dayes pólót, és kivettem a hajamból a hajráfot. Naná, hogy a srácok lemeze szólalt meg. Mi más szólna, ha nem ők?! Ujjaimmal kifésültem a hajamat, közben meg CD-t cseréltem: az első nem A7x lemez Good Charlotte volt, még hozzá a The Cronicles of Life and Death, úgyhogy azt raktam be. Lekapcsoltam a villanyt, és befeküdtem az ágyamba. Forgolódva próbáltam megtalálni a lehető legkényelmesebb helyet, ahol gyorsan el tudok aludni. Egy óra múltán sikerült is, de reggel lila karikákkal a szemem alatt keltem fel.
Miután megittam a reggeli kávémat, és megfürödtem a szekrényem elé álltam. Itt sütött a nap, viszont New Yorkba tuti szakad a hó. Hosszú gondolkozás után felvettem egy sötét farmert, egy szürke hosszú ujjú felsőt, és egy sportcipőt. A kabátomat a kezembe fogtam, a vállamra akasztottam a táskám, és a bőröndömet magam után húzva kimentem a lakásból. Intettem a portásnak és kellemes ünnepeket kívántam neki, majd az utcára kilépve gyorsan fogtam egy taxit. Küldtem egy SMS-t Saranak, hogy indulok, majd az ablakon bámultam kifelé. Kiértünk HB-ről, mikor megszólalt a telefonom. Syn volt az. Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy felvegyem-e vagy egyszerűen csak kikapcsoljam. A jó énem győzedelmeskedett.

- Mond. – sóhajtottam.

- Hol vagy? – kérdezte, és azt hallottam a hangján, hogy liheg. Talán futott? Bármennyire kíváncsi volta merre, nem kérdeztem rá.

- Mindjárt a reptéren. – mondtam unottan.

- Nem maradsz itt velem? – kérdezte.

- Minek? Hogy le se szarj? Hogy másokkal telefonálgass, meg hogy különböző csajokat szedj fel?! Kösz, inkább nem. – csattantam fel, a taxis pedig értetlenül nézett a visszapillantó tükörbe.

- Hannah, kérlek… - kezdte Syn, de a szavába vágtam, nem érdekel, felőlem könyöröghet, ahogyan akar.

- Szia Syn. – és kikapcsoltam a mobilom.

Esetleg karácsony napján küldök neki egy smst. Esetleg. Fejemet az ablaküvegnek döntöttem, és idegesen doboltam a combomon a rádióból szóló zene ütemére. Pedig még csak nem is szeretem az a számot. A sofőr még mindig engem nézett, de nem foglalkoztam vele.
Mielőtt még bekapcsolhattam volna a mobilom, elrejtettem a táskám legmélyére, hogy még csak kísértésbe se essek.

A sofőr segített kivenni a bőröndöm a taxiból, aztán miután fizettem elhajtott. Én meg ott álltam a reptér előtt teljesen kedvtelenül az emberek sokaságában. Mindenki arcán mosoly ült, alig várták, hogy elmenjenek, és a szeretteikkel töltsék az ünnepeket. Ezzel szemben, én mindig, mikor találkoznom kell a családommal megijedek, és valami ürügyet kitalálva lemondom. Nem szánalmas? De, egy kicsit az.
Sóhajtva elindultam, a hatalmas üveg ajtó a kinyílt előttem. Megkerestem, hogy honnan indul az én járatom, de a hosszú sort látva elhúztam a szám. Ezért utálok repülni. Mármint a fiúk nélkül. Mert ha velük megyek, akkor természetesen a külön gépükkel megyünk, amihez nem kell sorban állni. Itt bezzeg! Legalább egy óra, mire én kerülök sorra.
Morogva álltam be a sor végére, és összefont karral, türelmetlenül rágtam a szám szélét, és közben azon gondolkoztam, hogy csak én nem szeretem-e ennyire ezeket a családi ünnepeket. Ahogy az embereket elnéztem, biztos, hogy így van.
Felnéztem az órára, de a mutató csigalassúsággal haladt előre. Tekintetem pedig tovább siklott az embereken. Egészen kicsi gyerekektől kezdve, még öregembereket is láttam, akiket fiatalabbak mosolyogva kísértek. Nem hiába a karácsony a szeretet ünnepe…
Aztán a tömegből szinte kiemelkedett egy ember. Egy ember, akiről senki se gondolta volna, hogy itt lesz ma.